Létrehozni? Még mit ne!

A minap történt velem egy egészen vicces eset.

Tudom, hogy a kedves hallgatók sokszor a valóságtól egészen elrugaszkodott kis zsebdimenziókban élnek, ahol a követelmény veszélyeztetett állatfaj, és mindenki vidáman piknikezik a réten a sűrű, sötét erdő helyén, amit tarra vágtak, kiirtottak, és annak ellenére, hogy nyár van, dühből be is fűtöttek vele, nehogy irmagja is maradjon, ugyanis korábban a gonosz követelményeknek adott otthont - nem csoda, hogy kihalófélben vannak.

Ennek ellenére ezeknek a romantikus elképzeléseknek általában csak rejtett, közvetett jeleit adják. Például ilyen, amikor kiül az arcukra, hogy egyszerűen nem tudják hová tenni a helyzetet, amikor kiderül, hogy nem, a ponthatár márpedig nem lesz leszállítva. Azért meg pláne nem, mert "léccccci", vagy mert "a félév végére elkezdtem dolgozni, most már rájöttem, milyen fontos", vagy csak simán mert szomorú könnyben ázó bociszemek, azért.


Olyan őszinte megnyilvánulásával az undornak már csak a gondolatától is annak, hogy egy kósza kis követelmény valahol a világ egy eldugott, távoli szegletében még megbújhat, mint amivel a minap találkoztam, viszont igencsak ritkán kerül szembe az ember.

Klasszikus órafelépítés így a félév vége felé, első 3 és fél percben aktuális információk a ZH-ról (igen, még mindig teljesen biztos, hogy lesz pótZH), majd jöhet a tananyag. Aztán, amikor már félig teleírtam a táblát, a fiatalúrnak az első padban sikerült egy hosszabb gondolatom közepén elkezdeni kínoktól szabdalt arckifejezéssel elkezdeni motoszkálni, fészkelődni, mígnem kiszakadt belőle az eddig (mintegy 10-15 percig) visszatartott, felgyülemlett stressz.

A lényegre szorítkozva, a következő állítások hangzottak el, 5-6 alkalommal elismételve:

• Az összes többi tanár ugyanazokat a feladatokat adja nekik a ZH-n, mint amik órán már elhangzottak, csak a paramétereket változtatja meg.

Na már most, ez a gyakorlat még nem lenne ördögtől való, habár ellustítja a kedves hallgatót, és arra ösztökéli, hogy véletlenül se próbálja meg megérteni, hogy mi miért történik, csak biflázza be a típusfeladatokat, vagy, ha már ez is megerőltető számára, puskázza ki a típusokat, és helyettesítse be a paramétereket.

Ebben a mondatban más mosolyogtatja meg az embert. Méghozzá az, ahogy szemrebbenés nélkül azt mondta, hogy "az összes többi tanár". Már csak a statisztikai valószínűsége is kicsi annak, hogy ez az állítás igaz legyen, de ráadásul egy apró dolgot elfelejtett a fiatalúr. Hogy én szoktam beszélni a kollégáimmal. Találkoztam már ennek fejlettebb verziójával is, ez a "minden más tárgyból ötösöm van, csak ebből hiányzik az aláírás", mint magas szintű ponthatár-leszállítási követelés, ami sajnos ugyanazon a ponton bukik meg. Ilyen esetekben kb. 5 perc alatt kideríthető, hogy az illető hány helyen sütötte már el ugyanezt a dumát a héten. Most komolyan, tényleg elhiszi valaki, amikor ezt mondja, hogy én el fogom hinni?

Ettől függetlenül az sem különösebben zavarta a kedves hallgatót, hogy némileg ellentmond magának, amikor a következő érvet is behozza:

• A többi tárgyra is rengeteget kell készülni, minden gyakorlaton iszonyú mennyiségű információ zúdul a nyakukba, de ők ezt hősiesen elviselik.

Szóval tisztázzuk. Eddig az hangzott el, hogy nagyon nehéz a helyzet, annak ellenére, hogy gondolkozni, na azt nem nagyon kell, és ez ki is van mondva minden más gyakorlaton. Ergo, azért implicite ott lóg a levegőben, hogy ezen a karon mindenki jó fej, csak én vagyok ilyen rohadék. Ezen a ponton már kerülgetett a röhögés, pedig nem is sejtettem, hogy a lényeg még csak most jön...

•  A felvázolt példákat át tudják írni az új paraméterekkel, (vigyázat, szó szerinti idézet következik) "de hogy létrehozzanak valamit?!?" 

Szóval végighallgattam ötször, ahogy fennhangon kikéri magának, hogy az órán tanultak alapján, idézem megint csak, "létre kelljen hoznia valamit". Ilyen alapon akár azt is mondhatta volna, hogy "Gondolkozni? Na ilyen itt nem lesz, értem?" Én kérek elnézést.

Most jön a csavar a történetben. Ebben a csoportban a tananyag teljes ignorálásának elkerülése végett rendszeresen kisdolgozatokat íratok. Tudom, tudom, tiszta óvoda, de hát önző okai voltak ennek, na. Azért van az egész, hogy félév végén ne kerüljek szembe olyan hallgatókkal, akik egész félévben látványosan nem foglalkoztak egy percet sem a dologgal, aztán meg a 0-hoz zavarba ejtően közeli pontszámuk hatására követelnek mindennemű segítséget, újabb magyarázatot, korrepetálást, a parttalan ígérgetésük türelmes meghallgatását, ponthatár-leszállítást, vagy éppen pótpótZHt.

Szóval, a kisdolgozatok célja annak elérése, hogy kénytelenek legyenek legalább minimálisan foglalkozni az órai példákkal. Így mindenki kitalálhatja, hogy vajon hogyan készülnek a kisdolgozatok kérdései? Na hogy?

[dobpergés, egyéb izgalomfokozó eszközök]

Az órai példák bemásolásával, más paraméterekkel! Ennek fényében viszont nem tudom, mit szeretett volna elérni a fiatalúr. Talán süllyedjünk még lejjebb, és írjam oda, hogy melyik példából jut el ide és hogy? Vagy súgjam a fülébe és utána veregessem a vállát, amikor be akarja mesélni mindenkinek, hogy ez az Ő, és csakis az Ő önálló, nagyfiús gondolata volt? Senki másé, csak az övé?

A választ a klasszikus kérdésre, hogy most akkor ki is kéne, hogy kellemetlenül érezze magát, még csak nem is nekem kellett megadni. Van az a szint a követelménycsökkentésben meg a panaszkodásban, amit már az ember csoporttársai is cikinek érezhetnek. A kedves hallgató szomszédja, miután végighallgatta a monológot, és a válaszom is, amiben felhívtam a figyelmet arra, hogy tulajdonképpen azt kapták eddig is, amit most dühöngve követel, lemondóan és unottan csak annyit mondott, a tábla felé biccentve: "Báh, csak folytasd már."

Ezért az egy mondatért megérte végighallgatni.